Gólyás képeslap

Mesterségem címere. 
                                                       Mesterségem címere a konyha világában: köznapi értelemben semmi. Ennek  ellenére belecsapok a közepébe, mivel eddig még sohasem csináltam ilyet. Mint ahogy gasztroblogot sem. Régóta szerettem volna, de különböző indokokkal mindig félre tettem az ötletet:

• nem vagyok hozzá elég profi, 
• nincs még elég receptem, 
• elfoglalt ember vagyok,
• és különben is, kit érdekelne ez az egész bohóckodás. 

Azonban a minap az agyamba futott: engem biztosan érdekel. És most ezt elégnek is érzem. A sütés-főzés kikapcsol, és ami a legklasszabb, relaxálva megvalósíthatom benne önmagam. Kedvemre pepecselhetek, variálhatok és ha elnyomom, újrakezdhetem. A tökéletes, édes élet, nem? A díszítőgyöngy, az ételfesték és a porcukor az én festőecsetem és balettcipőm. Mindig is sajnálattal töltött el, hogy - nőiesen fogalmazva - nem jeleskedem a képző - és a táncművészet terén. A konyhában - kis tapasztalattal - ma már alkothatok. Arról nem is beszélve, hogy nincs is annál nagyobb öröm, amikor a tányéron a műremeknek csak a morzsái maradnak. Roppant módon szeretem a cipőket és kardinális kérdést jelent a másnapi öltözékem, ami a minimum make up nélkül "utca képtelen". Szentírásként áll előttem, hogy egy nő legyen mindig nő. Úgy érzem a gardróbon kívül a konyha is a "nőség" kritériuma. A teljesség érzésével tölt el, hogy egy finom, a két kezem által sütött süteménnyel születésnapozhatok majd a kislányommal, egy klassz, home-made koktéllal cseveghetek már ma is és minden alkalmat tetézhetek önmagam efféle hozzáadásával. Ennek fényében lépésről-lépésre, a rizikó faktorokra különösen nagy gondot fordítva fogom megosztani minden saját, családomtól és számomra kedvelt séfektől származó receptemet. Szeretném, hogy minden magát menthetetlenül ügyeletlennek tartó emberke is kedvet kapjon egy kisebb léptékű alkotásra.

A címről.

A blogcímem többszörös hitelt ad a mentorokba vetett hitemnek. Családomon és szakács, cukrász "pajtásaimon" kívül más mester  is megerősített efféle ténykedésemben. Filozófiai tanulmányaim során megismerkedtem életem egyik legmeghatározóbb emberével. Jean-Paul Sartre kurzuson az idő fogalmával és érzékelésével kapcsolatban hallottam tőle ezt a történetet. Proust regényében az elbeszélő egy cukrászdában Madeleine süteményt mártott a teájába. Nemcsak a sütemény ízét érezte a nyelvén - gyermekkora hangulata hatotta át minden részét. A számomra oly' kedves Tanár Úr lábjegyzetként hozzáfűzte, hogy egy megvilágosodásra megérett pillanatban, Párizsban Ő is megpróbálkozott ugyanezzel a gyakorlatsorral, ám sikertelenül. Előre csomagolt, tartósított Madeleine süteményt kapott és a felvilágosodás helyett a sötét középkorban maradt. Véleményem szerint kudarcának oka csakis a mesterkéltség lehetett. Hogyan idézhetne elő bármit is egy mű kreáció, amit bizonyos, hogy semmilyen formában nem ízlelt fiatalkorában a terített asztalnál?

Ilyen erővel bírnak a megmásíthatatlan emlékek, amik hangok, fények, formák és színek mellett illatokban és ízekben is megjelennek. Variációk lehetnek az előállításban, de a szív úgy kell bele, mint az emberbe.

Ezért ajándékként, masnival átkötve adnék pár őszintén könnyed és humoros, s nem utolsó sorban ehető receptet.

Sok szeretettel!